A nyilasok és a szexuális erőszak
2017. január 14. – szucslaszlo
A nyilas halálosztagok között is különösen kegyetlen és jól szervezett volt a XII. kerületi különítmény, amely hol polgári zenés-szavalós délutánokat rendezett a tagoknak, hol orgiákon erőszakolta, kínozta és ölte meg 1944-1945 telén a foglyokat. Milyen közösséget teremt a csoportos nemi erőszak? Mi a szexuális agresszió antropológiája? Honnan indult a hungarizmushoz csatlakozók életpályája és hogyan torzult, vált patologikussá? ZOLTÁN GÁBORRAL az Orgia című regény (Pesti Kalligram, 2016) szerzőjével beszélgettünk arról, meddig mehet el az erőszakról szóló emlékezet, vagy az azt rekonstruáló képzelet. PARÁSZKA BORÓKA interjúja.
Kun páter 1944 októberében
Ön sokáig kutatta a nyilas terror működését, majd a részletekről, konkrétumokról, a verésektől és rablásoktól a csoportos nemi erőszakig regényt írt. Miért pont regényt?
Amikor belekezdtem ebbe a munkába, arról akartam írni, hogyan nőttem fel Budán, a konszolidált XII. kerületben, ott, ahol tizenöt évvel a születésem előtt ezek az események lejátszódtak. Valami csekély emlékezete volt annak, ami 1944–45-ben történt, és ez átszivárgott hozzám, de a kérdés az, miért volt ennyire gyér ez az információ? És hogy az, ami mégis elhangzott róla, miért volt annyira érdektelenné formalizált? Amikor úgy öt-hat éve intenzíven elkezdtem mindezzel foglalkozni, eleinte nem találtam megfelelő írásos anyagot. Mert ezekről az eseményekről nem írtak monográfiákat. Kutatnom kellett tehát, levéltárakban, és mert ilyet korábban nem csináltam, sokáig nem is tartottam elképzelhetőnek, hogy az adatok alapján hagyományos szépirodalmi mű szülessen. Aztán azért próbálkoztam meg mégis a regénnyel, mert igazán megragadó történetek, sorsok kerültek a szemem elé.
Kevés a közvetlen bizonyíték, dokumentum arról, hogyan történt egy nyilas kínzókamrában az erőszak, mert kevés a túlélő. Nehéz az eseményeket – ha nem lehetetlen – azok jellege miatt visszaadni. A korabeli nyomrögzítés-adatrögzítés technikai, politikai feltételei sem segítették a teljes és a pontos leírást. Hetven év múltán mi az, ami mégis rekonstruálható, tudható?
Nem sokan, de azért maradtak túlélők. Közülük sem kereste mindenki az alkalmat, hogy beszélhessen, mert a legtöbben gyógyulni akartak és felejteni. Néhányan mégis vallomásokat tettek, tanúként részt vettek a később meginduló perekben. Úgyhogy ez nem teljesen dokumentálatlan eseménysor – ugyanannak a korszaknak vannak kevésbé feltárt történései. Ezek a kínzások, tömeggyilkosságok 1945. január elején még javában folynak, és egy fél évvel később már működik az igazságszolgáltatás. Nyilvános bírósági tárgyalásokat tartanak, ahol jegyzőkönyveket rögzítenek, az újságírók is dolgoznak. Vagyis a történések egy része viszonylag hamar feltárult. Természetesen az ilyen dokumentumok nem jeleníthetnek meg mindent pontosan és részletesen. Sok múlott azon is, hogy mit volt hajlandó meghallgatni, szó szerint leírni az, aki a jegyzőkönyvet felvette. Megfigyelhető, hogy olykor egy bizonyos tanú két különböző vallomásban más-más szavakat használ. Egyszer nyíltabban, máskor szemérmesebben beszél ugyanarról.
Az Orgiával kapcsolatban többször találkoztam azzal a kifogással, hogy túlságosan részletező, és ezért bulváros, pornográf. Mi indokolja az erőszak részletes ábrázolását? Mit mond el a terror természetéről az, ahogyan zajlik? Mit tudunk meg a hungarizmus felől induló erőszaktevőkről, és arról, hogyan alakultak ki az erőszak formái?
A hungarizmust egy római katolikus püspök, Prohászka Ottokár indította el. A szegény, elesett emberekért lépett fel, azokért, akiken a korabeli Magyarországon nem tudtak, nem akartak segíteni. Mindnyájan testvérek vagyunk – mondta Prohászka Ottokár – és nem kell azt nézni, hogy ki milyen társadalmi osztályhoz tartozik, ellentétben azzal, amit a marxisták „hazudnak”. Azt sem kell nézni, hogy ki milyen származású, hogy szlovák, magyar vagy éppen német ősei vannak. Ezeket az ellentéteket mind el kell simítani, vallották Prohászka nyomán a hungaristák – egy valamivel nem szabad kiegyezni: a „zsidó szellemmel” (ez nagyjából a liberalizmust is jelentette). Ahhoz, hogy a magyar problémák megoldódjanak, a mozgalom hívei szerint valakit fel kell áldozni. Kit? Hát a zsidót. A mai napig ebben áll a hungarizmus. Egyfelől van a testvérek és testvérnők közössége, őket fűzik egybe a szép szavak, másfelől pedig ott a könyörtelenség a kirekesztettek felé. Tény, hogy a nyilas mozgalmat magasan kvalifikált értelmiségiek, művészek hívták életre. Egyáltalán nem a „kisemberek” találták ki. De a jobban képzettek fokozatosan átadták a helyüket a kevésbé iskolázottaknak. Országos szinten és elvétve arra is tudnánk példákat mondani, hogy diplomás emberek tettlegesen részt vettek a kínzásokban, de a XII. kerületben ilyen már nem volt – Kun páter látványos kivételétől eltekintve. A piszkos munkát mesteremberek, munkások, segédmunkások, napszámosok és fiatalkorúak végezték el. Korábbi életükben rengeteg frusztrációt gyűjtöttek be, és ezt le is verték a kezük közé került embereken. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy szexuálisan kiéhezettek voltak. Ugyanakkor Magyarországon eddigre már csak Budapesten éltek zsidók, minthogy vidékről „profi módon” deportálták őket a magyar csendőrök és a német katonák. Itt viszont még több tízezren éltek, de kevés férfi volt köztük, mert őket munkaszolgálatra vitték. Kik maradtak? Sok zsidó nő, gyerek és idős ember. Ők voltak tálcán felkínálva a hungaristáknak. És vegyük tekintetbe, hogy a nagyvárosi nőket eleve ledérnek tartották, a zsidókat eleve erkölcstelennek, szemben a jó keresztény emberekkel.
A háborús nemi erőszaknak megvannak a maga szabályszerűségei – erről a kortárs irodalomban Danyi Zoltán közöl fontos szempontokat a Dögeltakarítóban. A háborús terekben és időkben egymással korábban kapcsolatban nem lévő emberek kerülnek szembe egymással, számukra szokatlan helyzetben, környezetben. Így sok minden megtörténhet úgy, ahogy otthon nem. A háborús nemi erőszak következményeitől, a szembesítéstől, az igazságszolgáltatástól sem tartanak annyira a tettesek. Budapesten viszont a nyilas erőszak „otthon” történt, egymást ismerő emberek megszokott környezetében. Mi következett ebből? Itt már a nők megerőszakolása, a rablás nem egyszerűen a győztes hadviselés eszköze. Akkor következik be mindez, amikor tulajdonképpen bármi elvehető volt, és amikor már az erőszakkal sem kellett, lehetett demonstrálni a legyőzötteknek. Ez egy „befelé működő” terror volt.
Ennek a dolognak van egy logikája. A nyilasok jogosnak tekintették a zsidótörvényeket, a gettósítást, az üzletek kirablását, a lakások elvételét. Ezért küzdöttek, ezért vállaltak akár börtönbüntetést is az őket fékezni próbáló Horthy-féle igazságszolgáltatás idején. Ha mindezt jogosnak tartották, akkor minden egyes zsidóra tényleges bűnelkövetőként kellett tekinteniük. És ha azok az emberek születésüktől fogva bűnösök, akkor mit jelenthet a nyilas mozgalom számára az „alapos büntetés”? Az egyik, viszonylag fiatal, huszonéves XII. kerületi nyilas (civilben magánhivatalnok) vallomásában olvastam, hogy évekig attól tartott, nem tud előre lépni, mert egy csomó zsidó van előtte a ranglétrán, akik így vagy úgy sikeresebbek lehetnek. Ő azt látta, hogy a zsidótörvények révén a riválisait „eltakarították”, számára pedig megnyílt az érvényesülés lehetősége. Azt látta, hogy egy olyan új világ van, ami igazságos, a korábbi pedig igazságtalan volt, bűnös.
Ez a bosszú logikája, és viszonylag egyszerű. Csakhogy 1944 végére, 1945 elejére már nem adott a „bosszú-közösség”, a bosszúállók és azoknak a közössége, akiken megbosszulták a vélt sérelmeket. Nincs, aki tudomásul vegye, mi történik. Megkínozzák és megölik az embereket, eltakarítják a hullákat, a történelmi horror-színházban már nincs közönség, akiben felébredjen a félelem. Nincs kinek demonstrálni, reprezentálni. Ha ennek az erőszaknak volt valami kalkulusa, racionálisan kiszámított „haszna”, akkor az nem a zsidók, vagy a hungaristákkal szembenállók megfélemlítése volt, hanem a nyilas közösség megerősítése. Ez egy „kohéziós” erőszakforma.
Ezek a folyamatok nagymértékben összefüggenek a szégyennel. A nyilasokat a hatalomra jutásuk előtt sokszor és sokan kinevették, megszégyenítették. Nevetségesnek tartották őket az „úriemberek”, a liberálisok, a zsidók. A szóhasználatukat, a kinézetüket, a fantazmagóriáikat. Magán Szálasin is jókat nevettek. Tudni kell, hogy a baloldallal való leszámolás után a Horthy-rendszer a szélsőjobboldali mozgalmakban látta a rá leselkedő veszélyt, és ellenük fordult. Ugyanazokat az eszközöket alkalmazták ellenük, mint korábban a kommunistákkal, a szocdemekkel szemben. Az egyik XII. kerületi nyilas vezetőt bevitték az őrszobára, megpofozták, és aztán kiitatták vele a köpőcsésze tartalmát. A megszégyenítés a korábbi társadalom gyakorlata volt, és ezt a nyilasok a bőrükön érezték. Tekintetbe kell venni azt is, hogy többségük vidékről került a fővárosba, szegény emberként. Leginkább azért költöztek Budapestre, mert otthon nem tudtak megélni. És a város nem várta őket tárt karokkal. Gyűlöletüket irigység és frusztráció táplálta. Ezért nemcsak testileg akarták elpusztítani áldozataikat, hanem a lehető legmélyebben megszégyeníteni.
Ezek az erőszaktípusok mennyire voltak előre koreografáltak, mennyire van a gyilkosságoknak közös mintája, struktúrája?
Használtak mások által kitalált módszereket, tanultak például a svábhegyi Gestapótól: az ottani szakemberektől vették át, hogy a foglyokat egymással pofoztatják fel. Voltak „saját fejlesztésű” kegyetlenségek is. A horror-színház kifejezést használtad az előbb. Valóban előfordult, hogy bedíszletezett helyszíneken, színházszerű jelenetek során kínozták áldozataikat. Az utóbbi időben figyeltem fel arra, hogy nemcsak Budapesten működött egy elvadult ferences szerzetes, Kun András páter, hanem Horvátországban is: Miroslav Filipovic atya. Ő szerbeket és zsidókat kínzott és ölt meg. A szerepek hasonlítanak, ám a kínzási módok részben eltérnek: ez valószínűleg a helyszínektől, a körülményektől is függött. Jellegzetesnek találom a XII. kerületieknek azt a vicces szokását, hogy a gyilkosságok után a nyilasházba visszatérő kivégzőosztagot rendre megkérdezik, hogy „hová tették” a zsidókat. A kivégzőknek erre mindig van új és szellemes válaszuk. A hullák még alig estek a Dunába, a gyilkosok már az aznapi humoros válaszon gondolkoznak. Afféle népi játék ez.
Milyen erőszaktevő karaktereket lehet megismerni?
Olyan szinte nincs is, hogy a nyilas férfiak közül valaki ne vett volna részt erőszakban. De nem volt „leosztva”, hogy ki hány nőt erőszakoljon meg. Ezt már az egyéni élettörténetek, frusztrációk, indulatok határozták meg.
A szervezeti hierarchia szerint követhető, hogy ki hogy vett részt az erőszakban?
Abszolút. Ezek az események számos esetben szertartásszerűen zajlottak, és megvoltak a szertartásmesterei, mint a már emlegetett Kun András páter. A koreográfia azt szolgálta, hogy a győzedelmes és boldog közösség élményében részesítse az elkövetőket.
Szexuális erőszak, mint szervezőelv?
Egyértelműen, és ez nem volt minden nyilas csoportra ugyanilyen mértékben jellemző. Az, hogy a XII. kerületiek ilyen nagyra nőttek, ilyen sikeresek voltak, ebből is eredeztethető. Ők hatékonyan élesztettek fel egy modern hordát. A XII. kerületben soha nem fordultak egymás ellen a vezetők. A kevésbé sikeres vezető mindig hátrébb húzódott, átadta a helyét a feltörekvőnek. A többi kerületben volt arra példa, hogy lepuffantották egymást a nyilasok a pártházban, vagy egymás haját tépték a nők. Ebben a csoportban a vezetők segítették egymást, és a „természetes hierarchiát”, akár a farkasok a falkában, tiszteletben tartották, ápolták. A vezetők tisztelete meghatározó volt az egész közösségben. Ugyanakkor a feljebbvalók törődtek az alantasaikkal, figyeltek testi-lelki szükségleteikre.
Az auschwitzi dokumentumok kapcsán is megfigyelhető, hogy miközben zakatol az ipari emberfelszámolás, aközben a tábornak vannak békés, idilli sarkai, és ott „békebeli” perceket élnek át a tábor vezetői.
Ez nem békeidő, hanem a háború része, amely – erről gyakran elfeledkezünk – természetes közege az embernek.
Na most fogják ezt a beszélgetést a háború igazolásaként olvasni.
Az a „természetellenes”, hogy békében élünk. Nem azt látjuk a mai Európában, hogy egyre több ember kezdi rosszul érezni magát a tespedésben? Nagybátyámat is említhetem, aki derék ember volt, de legjobban a háborúról szeretett mesélni. Az volt az ő igazi témája, mondhatnám életeleme. A nyilasok nemcsak embereket öltek és raboltak, hanem jókat beszélgettek, muzsikáltak, szerelmesek voltak egymásba, két bevetés közt házasságokat kötöttek. Meghitten éltek együtt: az asszonyok főztek, nevelték a gyerekeket. 1944. december 24-én közös karácsonyi estet tartottak, Kun páter hegedült. Már a harmincas évek óta dolgoztak a nyilaskeresztes szervezetek létrehozásán, a XII. kerületieknek öt éve van már párthelységük, és majdnem ugyanennyi ideje működik zenekaruk is. Teadélutánokat tartottak ott, előadásokat és szavalatokat hallgattak meg. Pezsgő társadalmi élet alapozta meg az 1944 őszén kezdődő erőszakot.
Szóval a „polgári béke” és keretek nem védenek meg az erőszaktól, attól, hogy családos férfiak például csoportos nemi erőszakot kövessenek el hatalomgyakorlás címén. Meddig kell-lehet elmenni ennek az erőszaknak a feltárásában?
Nem hiszek abban, hogy meghatározható, hogy meddig „kell” elmenni. Én most ebben az esetben viszonylag messzire mentem el. Hozzám is eljutottak kételyek azzal kapcsolatban, hogy pont eddig kellett-e… Mint a hentesnél, ahol az a kérdés, hogy „levegyünk” egy kicsit a kimértekből, vagy sem.
A kellt nem érzelmi, és még csak nem is etikai szempontból feszegetem, hanem módszertani okok miatt. Mit tudunk meg a részleteiben feltárt erőszak révén erről a folyamatról, ahogy a „polgári”, „pártpolitikai” keretek kínzások és gyilkosságok terévé váltak.
Azért mentem el messzire, mert azzal szembesültem, hogy hozzám zavarba ejtően közeli térben és időben drasztikus események történtek, és nem lehet róluk tudni. Amit pedig mégis lehet, azt torzított, mondhatnám hamisított módon tálalva. Azzal, hogy X-et vagy Y-t „elvitték”, még semmit se mondtunk. Elvették a ruháját, mondjuk ki! X történetesen nő volt? Hát akkor azt se felejtsük el megemlíteni, hogy a kiskorú gyereke szeme láttára csinálták ezt!
Nagyon sok szempontból végig kell gondolni, hogy hogyan volt lehetséges ez az erőszak. Mi az, ami hiteles, és mi az, ami nem?
A forráskritika nagyon fontos számomra, az került be a könyvbe, ami teljesen hiteles. Alapanyag sajnos bőven volt.
Nagyon pesszimistán nyilatkoztál, azt mondtad, nincs társadalom, és nincs társadalmi tanulási folyamat.
A ma élő magyarok nem alkotnak közös emlékező közösséget. Sosem gondolkodtunk egységesen arról, mi történt 1944–1945-ben. Az olyan csodálatos alkotók, mint Pilinszky János, akik ezt közös élményként, közös misztériumként állították be, egy kicsit el is fedték a valóságot. Szó se volt közösen megélt tragédiáról! Önmagában az, hogy megölnek egy csomó embert, még nem történelmi esemény. Ahhoz, hogy azzá legyen, valakinek el kell mesélnie. Ezekben az esetekben ez nem történt meg. Olyasvalaki beszélt például a Városmajor utcai Bíró Dániel Szanatóriumban végbement tömeggyilkosságról, aki már eleve tartott tőle, és megpróbált ellene tenni. Aki csak úgy ott volt a közelben, az egyszerűen „nem vette észre”, és nem tartotta fontosnak, hogy beszéljen róla. Korunkban azt láthatjuk, hogy kezdenek emlékező közösséggé szerveződni az egykori elkövetők és utódaik. Ők hagyományőrző egyesületeket hoznak létre, emlékműveket állítanak. Arról, hogy az áldozatoknak és utódaiknak lenne emlékező közössége, nem beszélhetünk, és így természetesen arról sem, hogy ezek a különböző emlékező közösségek kapcsolatba kerüljenek egymással.
SOS Jogi Segítség 